Nem vagyok túl izgalmas társaság. Évente írok, akkor is ha nyűgöm bajom van. Még az esküvőnkről se írtam pf...
Amikor úgy érzem, valami olyan van,amivel képtelen vagyok megküzdeni, azt írom csak le...
Ezer másik posztom témája volt már a gyerek. Hogy mennyire szeretnék. A férjem még nem szeretne, és teszünk is ellene. Ettől függetlenül én reménykedem. Hiába csak 1%, legalább van mibe kapaszkodnom.
Ebben a hónapban valamiért meg voltam győződve arról, hogy majd most. Figyeltem a testem, hogy mi történik, a lehető leghamarabb meg akartam tudni. Elég jól megy nekem a befelé figyelés, érzem a peteérésem, és minden apró változást.
Pé-től számított 4-5.napon enyhe szurkálást éreztem alhasban. Majd másnap megint. Elvileg beágyazódás jele lehet. A mai volt a 4.szurkálós napom. Viszont méhszáj egyre lejjebb, egyre duzzad a méhem, más tünet nincs, úgyhogy valószínűleg a nagy reménykedésben annyira bebeszéltem magamnak, hogy már a tûneteket is produkálom.
Itt az ideje, hogy elengedjem a képzelt babámat. Nem élhetem így a napjaimat. Szerettem volna megsiratni, de egyszerűen nem ment, még nem, de érzem, majd jônni fog, és akkor talán enyhül az űr...
