Hogy ne mindig csak a jót és a szépet...
Iszonyatosan dühös vagyok. Úgy mindenkire. Nem érzem magam jól, túl sok szarság jött egyszerre. Rövid idő alatt több ember bántott meg, mint amennyit el tudok viselni. Nem igazán érzem senki támogatását.Sőt, a bizalmamból is vesztettek el néhányan. Vége lehetne már ezeknek a napoknak, már így is a padlóra küldtetek! Kösz mindenkinek...
2011. március 2.
2011. február 28.
Hiányzik
Bálint az. Mármint aki hiányzik. Pedig nem ment sehová, nem történt semmi rossz közöttünk. Nem találkozunk ritkábban, mégis hiányzik. Egyre inkább igénylem a közelségét mostanában. Lekopogom egy jó ideje semmiféle konfliktusunk nem volt, sőt...annyira jól élünk együtt. Az utóbbi évben rengeteget fejlődtünk mind a ketten, és az életünk is jó úton halad, mint már írtam nemrégiben. Ezek miatt kiegyensúlyozottabbak vagyunk. Persze számos dologra rá lehet fogni, hogy miért hiányolom, miért akarok belőle még többet, miért nem elég a 2-3 nap egy héten. Az igazság az, hogy nagyon szeretem. Mindennél jobban, és ezt "békés időkben" nagyon intenzíven tudom átélni. És szeretem is nagyon, mikor ezt érzem. Hiába "rossz" amikor hiányzik, de mégis szeretem, hisz ez valami nagyon jónak a jele. Számomra is furcsa, de még a legelején sem volt soha ilyen érzésem. Persze, volt, hogy hiányzott, de az sokkal kevesebb volt ennél. Ez teljesen más, és nagyon tetszik:) Talán, mert új. Fontosnak tartom a folyamatos új impulzusokat 1 hónap, 1 év és 3 év után is. Ez táplálja azt a bizonyos lángot. Legalábbis bennem biztosan. Jól esik, hogy 3 év távlatában is lehet még szerelemmel szeretni. Nem beszélve az egyre csak mélyülő érzésekről, amik szintén folyamatosan elkápráztatnak. Mindig is tudtam magamról, hogy mély érzésű vagyok, lelkis, szeretek és tudok is szeretni, de hogy ennyire?! Persze ehhez Ő is kellett/kell, és van is:) Hálás is vagyok mindezért. Kíváncsian várom a jövőt, hogy ez még hová és meddig tud fokozódni! Jó kis önismeret, és jó nagy adag boldogság. Lehet, hogy jön a tavasz?!?!
2011. február 25.
Vallomás
Nem, nem én "vallok".Nekem mondta, én kaptam. Tőle. Teljesen meghatott az őszintesége, hirtelensége és tisztasága ami a szeméből áradt. Két keze közé fogta az arcom, ami szinte elveszett hatalmas tenyerei között. Így mondta. Úgy éreztem magam, mint 2008. április legelején-szégyellem és nem vall rám, de nem emlékszem a pontos dátumra. Megpróbálom azért kideríteni. De a helyre, helyzetre és minden másra emlékszem. Az érzést persze nem lehet leírni. Hiába hallottam azóta már több százszor, mégis ez volt az, ami leginkább olyan volt, mint a legelső. Végtelenül hálás vagyok, hogy ezt átélhettem ismét. Ez annyira ritka!!!
Dizájn
Végre végre végre.
Sikerült mindent beállítani, megszerkeszteni, átvariálni. Ugyan majdnem beleőszültem. Fogalmam sincs, hogy a sablontervezőt miért csak egyetlen gépen tudom megnyitni. A lényeg, hogy végül csak sikerült:) Eddig nem is volt kedvem írni, zavart, hogy még nincs kész, hogy nem tökéletes. Még mindig van egy két javítgatni való, pl, hogy a cím kerüljön a keretbe és ne fölé, de ez már tényleg csak apróság.
Holnap csajos este!!! Zsanettel bandázunk, csak a szokásos. Hajnalig beszélgetünk, tvzünk, belesűrítjük az elmúlt fél évet egyetlen éjszakába. Na ez persze nem teljesen igaz, hisz naponta váltjuk a kilométeres emailokat, de azért így mégis más lesz:)
Sikerült mindent beállítani, megszerkeszteni, átvariálni. Ugyan majdnem beleőszültem. Fogalmam sincs, hogy a sablontervezőt miért csak egyetlen gépen tudom megnyitni. A lényeg, hogy végül csak sikerült:) Eddig nem is volt kedvem írni, zavart, hogy még nincs kész, hogy nem tökéletes. Még mindig van egy két javítgatni való, pl, hogy a cím kerüljön a keretbe és ne fölé, de ez már tényleg csak apróság.
Holnap csajos este!!! Zsanettel bandázunk, csak a szokásos. Hajnalig beszélgetünk, tvzünk, belesűrítjük az elmúlt fél évet egyetlen éjszakába. Na ez persze nem teljesen igaz, hisz naponta váltjuk a kilométeres emailokat, de azért így mégis más lesz:)
2011. február 12.
Személyiségalapú élettervezés
Már 3. féléve, hogy szeretném felvenni ezt a tárgyat a suliban, és most végre sikerült!!
Kedden volt az első óránk, és pontosan olyan volt, amilyenre számítottam. Igen, én mindig számítok valamire, képtelen vagyok "majd meglátjuk mi lesz" módon hozzáállni a dolgokhoz. Erősen kolerikus vagyok, a szangvinikusok vidámságával megfűszerezve. (nem, ezt nem ott tanultam. ez a 4 alap pszichológiai személyiségtípusokból 2)
Mégis azért éreztem fontosnak, hogy ezt közöljem, mert aki tudja milyen egy kolerikus, az azzal is tisztában van, hogy nem talál jobb embert egy kolerikusnál, ha a jövőről, célokról, tervekről van szó. Szükségem van egy "menetrendre" akár egy napomról, akár az életemről van szó. Égek a vágytól, hogy tudjam, mi lesz velem holnap, jövőre vagy 15 év múlva. És képes vagyok napjában 15x eltervezni azt a jövőbeli napot, ami tényleg oly sok mindentől függ, hogy "elméletileg" nem is lehetne még tervezni. Nem is lehetne? Hát nekem pedig megy:)
Mikor a tárgylistában megláttam ezt a címet, hogy személyiségalapú élettervezés, totálisan belebizseregtem.amiben benne van a tervezés szó, az egy kolerikusnak maga a mennyország:) Ráadásul személyiség alapon, vagyis a saját nyelvemen:)
Az első óra legfontosabb gondolatait feljegyezném ide is. Természetesen a jegyzetemben már a saját nyelvezetemre kreáltam az óra anyagát, ezért ne lepődj meg, ha néha furcsa mondatokkal találkozol.
"Ami a fejedben meg tud születni, azt meg is tudod valósítani."
"Nem szabad hagyni, hogy mások szabják meg milyen életet éljek. Az én életem, én rakom le az állomásokat"
" Nem áldozom be az életemet a körülményeknek!"
" A cél elérése annyi időt vesz igénybe, mint amennyit szánunk rá"
" Ne áldozz fel időt, mert amit így elmulasztasz, az sosem jön vissza"
A tanár bácsiról: SZANGVINIKUS!! csupa nagybetűvel:) aki kíváncsi rá, aki szeretne vele találkozni, az látogasson el a honlapjára: http://gulyasgabor.hu/ vagy http://lenyegiskola.hu/
Kedden volt az első óránk, és pontosan olyan volt, amilyenre számítottam. Igen, én mindig számítok valamire, képtelen vagyok "majd meglátjuk mi lesz" módon hozzáállni a dolgokhoz. Erősen kolerikus vagyok, a szangvinikusok vidámságával megfűszerezve. (nem, ezt nem ott tanultam. ez a 4 alap pszichológiai személyiségtípusokból 2)
Mégis azért éreztem fontosnak, hogy ezt közöljem, mert aki tudja milyen egy kolerikus, az azzal is tisztában van, hogy nem talál jobb embert egy kolerikusnál, ha a jövőről, célokról, tervekről van szó. Szükségem van egy "menetrendre" akár egy napomról, akár az életemről van szó. Égek a vágytól, hogy tudjam, mi lesz velem holnap, jövőre vagy 15 év múlva. És képes vagyok napjában 15x eltervezni azt a jövőbeli napot, ami tényleg oly sok mindentől függ, hogy "elméletileg" nem is lehetne még tervezni. Nem is lehetne? Hát nekem pedig megy:)
Mikor a tárgylistában megláttam ezt a címet, hogy személyiségalapú élettervezés, totálisan belebizseregtem.amiben benne van a tervezés szó, az egy kolerikusnak maga a mennyország:) Ráadásul személyiség alapon, vagyis a saját nyelvemen:)
Az első óra legfontosabb gondolatait feljegyezném ide is. Természetesen a jegyzetemben már a saját nyelvezetemre kreáltam az óra anyagát, ezért ne lepődj meg, ha néha furcsa mondatokkal találkozol.
"Ami a fejedben meg tud születni, azt meg is tudod valósítani."
"Nem szabad hagyni, hogy mások szabják meg milyen életet éljek. Az én életem, én rakom le az állomásokat"
" Nem áldozom be az életemet a körülményeknek!"
" A cél elérése annyi időt vesz igénybe, mint amennyit szánunk rá"
" Ne áldozz fel időt, mert amit így elmulasztasz, az sosem jön vissza"
A tanár bácsiról: SZANGVINIKUS!! csupa nagybetűvel:) aki kíváncsi rá, aki szeretne vele találkozni, az látogasson el a honlapjára: http://gulyasgabor.hu/ vagy http://lenyegiskola.hu/
2011. február 10.
Fájó pont
Mióta az eszemet tudom, tisztában vagyok azzal, hogy mire vagyok hivatott ebben az életben. Persze mást is szeretnék elérni, sőt.
Rengeteg kérdőjel van a jövőmben, pedig tudom, hogy ennek nem kellene így lennie. És dolgozom is ezen, de az már egy másik poszt témája lesz. Egyetlen dolog azonban biztos. A cél. A nagybetűs CÉL. Ebben már régóta biztos vagyok. A legbiztosabb.
Anya, gyerek, család.
Ha lehetne, egy óvodányi gyereket szülnék. (Most persze jöhet a kérdés, hogy miért nem lehet:) Nem, egyébként nem szeretnék annyit. )
Imádom a kisbaba illatát, a pihés kis babahaját. A törékeny kis testét a karjaimban tartani, pedig olyan kevés alkalmam nyílt erre sajnos. Mit meg nem adnék érte!!
Tanítani őt az élet dolgaira. A barátja lenni.
Mégsem tudom azt mondani, hogy biztosan jó anya leszek. Ilyen szempontból nehéz volt a gyerekkorom. Gyűlöltem gyereknek lenni, és ez most sincsen másként. Úgy értem, visszamenőleg sem változott a véleményem. Pedig hányan mondták, hogy amint "kirepülök" és a saját lábamra állok, rögtön vissza fogom sírni a gyermek éveket. Hát nem. Nem és nem és nem!!
Számomra a család az első. Szomjazom a szeretetre. Arra a fajtára, amit ki is mutatnak, amiről nap mint nap visszajelzést kapok, hogy igen, ezt nem csak "kötelesség".
Kedves szüleim vannak, akik biztosan nagyon szeretnek... Biztosan, de erről nem tudok mást mondani. Úgy érzem négyünk közül (Anya, Apa, Réka) én vagyok "A más". Érzem? Tudom? Nem, nem tudom, hiszen fogalmam sincsen, hogy ők milyenek. Rékát ismerem. Egészen sokszor nyílt már meg nekem, pedig az érzelmeit mindig is véka alá rejtette. Anyára ütött. Apa pedig nem tudom milyen. Amit látok, azok közül tetszik, hogy mennyire erősek az elképzelései, és hogy sok mindenért küzd. Ebben kétség kívül rá hajazok.
Ennél jobban nem ismerem. Tudom, hogy mit szeret, mit nem, hova jár szívesen, hova nem.Mindegyik az ellenkezője az én dolgaimnak. Ez alapvetően nem baj.Mégsem találtuk meg a közös hangot családilag. Nincs nagy összetartás, együttérzés, közös dolgok.
Nekem pedig ennél jóval többre van szükségem, jóval többet szeretnék a család szó jelentésébe belesűríteni.
Persze kicsit sem tetszik, hogy mindezt saját magamért is csinálom. Mármint a későbbi "saját" családomban. Jobban meg tudnék barátkozni azzal a gondolattal, hogy ahonnan jövök, az annyira megfelelő és tökéletes volt számomra, hogy szeretném tovább adni. Hát nem. SŐT. Alig van, amit tovább szeretnék vinni. Tök jól meg tudom ideologizálni, hogy el kellene ezektől vonatkoztatni, és majd Bálinthoz és a gyerekekhez kell mindent igazítani. Mert ha ők nem lesznek szeretetre éhesek, akkor hagyni kell őket, távolságtartónak kell lenni. Ez is egy nézőpont. Közben tudom, hogy egyáltalán nem így fogom csinálni. Tudod miért? Mert nem akarom. Mert úgy vélem, hogy ha egy baba beleszületik egy családba, akkor szüksége van a szüleire. Fizikailag és lelkileg is. Függetlenül attól, hogy ő most olyan típus mint én, vagy mint családom többi tagja. Mindenkinek szüksége van a támogatásra, a megerősítésre a biztatásra, a figyelemre, a szeretetre. Nem hiszek annak, aki ezeket visszautasítaná. Persze mindent csak a maga módján. Nem kell túlzásba vinni, nem kell pióca módjára másokra telepedni. Meg kell tanulni mások "szeretet nyelvét". Hogy mi az, amitől ő boldog lesz, és mi az, amit ő úgy érzékel, úgy azonosít, hogy igen, ez a szeretet jele. Van, aki az öleléseket, van aki a beszélgetéseket, van aki a meleg vacsorát és tiszta lakást. Ha kell, akkor mindegyik ÉN leszek.Bálint "szeretet nyelvét" már kiismertem és minden erőfeszítés nélkül tudom csinálni, hiszen pontosan ugyan az, mint az enyém:) Nyilván a férfi és női sajátosságai megvannak, de ezt áthidaljuk!
Rengeteg dolgot elhatároztam már, hogy mit hogyan fogok csinálni. Persze abban is biztos vagyok, hogy legalább a felét másként fogom:) Ez majd úgyis alakul. Mindenesetre azokat, amikből nem szeretnék engedni, rögzíteni fogom, hogy a nehéz pillanatokban elég legyen visszaolvasni őket, és az erőt adjon.
Mostanában egyre többet gondolok a kisbabáinkra. Hogy vajon milyenek lesznek, mikor szeretnének jönni, és hányan lesznek. Alapvetően három gyerekre vagyunk berendezkedve. Ez persze nem volt mindig így. Gyerekként 7 lurkóról álmodtam, de ez az évek során redukálódott. Most úgy érzem, maximum 4-nek lehetnék a teljes értékű anyja. Bálint nullában gondolkodott , de ez a megismerkedésünktől kezdve egyre több lett:) Felugrott kettőig! De azt mondta, hogy a harmadikat még el tudja képzelni, ha az életünkbe belefér(pénz, idő, hely, stb)
Úgyhogy jelenleg három Petra-Bálint baba várat magára, ki tudja meddig.
A környezetemben most sok a baba. Egyre több volt osztálytársamnak van családja. Hát én olyan irigy és féltékeny vagyok rájuk, hogy azt elmondani nem tudom...:P
Természetesen örülök nekik, és a saját életemet senkiére nem szeretném elcserélni. És még nem szeretném, hogy az első csemete kopogtasson a pocakomon, mert rengeteg körülmény van, ami nem adott ehhez. Persze, ne engedjük, hogy a körülmények befolyásoljanak minket, de az iskolát szeretném elvégezni. Bálint is. Dolgozni is szeretnék néhány évet. Ezek ugyan körülmények, de alapfeltételek.
Egy nagyon kedves 4.gyermekét váró pszichológus blogger anyuka mondta nekem, hogy szerinte az ember a harminchoz közeledve érik meg a gyerekvállalásra. És abban is igaza van, hogy rengeteg élethelyzet van, amit közösen meg kell élnünk Bálinttal. A kapcsolatunk mélységeit tökéletesen át kell élnünk, ahhoz, hogy felkészültek legyünk az első közös babóra. Mi ezt ki fogjuk várni, kivéve ha egyeske úgy döntene, hogy megsürget minket:)
Egy csapatot kell alkotnunk, egységként kell léteznünk abban a jövőbeli helyzetben. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha tökéletesen ismerjük egymás apró rezdüléseit az élet számos helyzetében. És ez nem most van.
Addig is beszélünk ezekről a dolgokról, minden héten, és az állandó egyetértésünk az élet ezen területén folyamatosan visszaigazol arról, hogy jól döntöttünk, mikor egymást választottuk.
Rengeteg kérdőjel van a jövőmben, pedig tudom, hogy ennek nem kellene így lennie. És dolgozom is ezen, de az már egy másik poszt témája lesz. Egyetlen dolog azonban biztos. A cél. A nagybetűs CÉL. Ebben már régóta biztos vagyok. A legbiztosabb.
Anya, gyerek, család.
Ha lehetne, egy óvodányi gyereket szülnék. (Most persze jöhet a kérdés, hogy miért nem lehet:) Nem, egyébként nem szeretnék annyit. )
Imádom a kisbaba illatát, a pihés kis babahaját. A törékeny kis testét a karjaimban tartani, pedig olyan kevés alkalmam nyílt erre sajnos. Mit meg nem adnék érte!!
Tanítani őt az élet dolgaira. A barátja lenni.
Mégsem tudom azt mondani, hogy biztosan jó anya leszek. Ilyen szempontból nehéz volt a gyerekkorom. Gyűlöltem gyereknek lenni, és ez most sincsen másként. Úgy értem, visszamenőleg sem változott a véleményem. Pedig hányan mondták, hogy amint "kirepülök" és a saját lábamra állok, rögtön vissza fogom sírni a gyermek éveket. Hát nem. Nem és nem és nem!!
Számomra a család az első. Szomjazom a szeretetre. Arra a fajtára, amit ki is mutatnak, amiről nap mint nap visszajelzést kapok, hogy igen, ezt nem csak "kötelesség".
Kedves szüleim vannak, akik biztosan nagyon szeretnek... Biztosan, de erről nem tudok mást mondani. Úgy érzem négyünk közül (Anya, Apa, Réka) én vagyok "A más". Érzem? Tudom? Nem, nem tudom, hiszen fogalmam sincsen, hogy ők milyenek. Rékát ismerem. Egészen sokszor nyílt már meg nekem, pedig az érzelmeit mindig is véka alá rejtette. Anyára ütött. Apa pedig nem tudom milyen. Amit látok, azok közül tetszik, hogy mennyire erősek az elképzelései, és hogy sok mindenért küzd. Ebben kétség kívül rá hajazok.
Ennél jobban nem ismerem. Tudom, hogy mit szeret, mit nem, hova jár szívesen, hova nem.Mindegyik az ellenkezője az én dolgaimnak. Ez alapvetően nem baj.Mégsem találtuk meg a közös hangot családilag. Nincs nagy összetartás, együttérzés, közös dolgok.
Nekem pedig ennél jóval többre van szükségem, jóval többet szeretnék a család szó jelentésébe belesűríteni.
Persze kicsit sem tetszik, hogy mindezt saját magamért is csinálom. Mármint a későbbi "saját" családomban. Jobban meg tudnék barátkozni azzal a gondolattal, hogy ahonnan jövök, az annyira megfelelő és tökéletes volt számomra, hogy szeretném tovább adni. Hát nem. SŐT. Alig van, amit tovább szeretnék vinni. Tök jól meg tudom ideologizálni, hogy el kellene ezektől vonatkoztatni, és majd Bálinthoz és a gyerekekhez kell mindent igazítani. Mert ha ők nem lesznek szeretetre éhesek, akkor hagyni kell őket, távolságtartónak kell lenni. Ez is egy nézőpont. Közben tudom, hogy egyáltalán nem így fogom csinálni. Tudod miért? Mert nem akarom. Mert úgy vélem, hogy ha egy baba beleszületik egy családba, akkor szüksége van a szüleire. Fizikailag és lelkileg is. Függetlenül attól, hogy ő most olyan típus mint én, vagy mint családom többi tagja. Mindenkinek szüksége van a támogatásra, a megerősítésre a biztatásra, a figyelemre, a szeretetre. Nem hiszek annak, aki ezeket visszautasítaná. Persze mindent csak a maga módján. Nem kell túlzásba vinni, nem kell pióca módjára másokra telepedni. Meg kell tanulni mások "szeretet nyelvét". Hogy mi az, amitől ő boldog lesz, és mi az, amit ő úgy érzékel, úgy azonosít, hogy igen, ez a szeretet jele. Van, aki az öleléseket, van aki a beszélgetéseket, van aki a meleg vacsorát és tiszta lakást. Ha kell, akkor mindegyik ÉN leszek.Bálint "szeretet nyelvét" már kiismertem és minden erőfeszítés nélkül tudom csinálni, hiszen pontosan ugyan az, mint az enyém:) Nyilván a férfi és női sajátosságai megvannak, de ezt áthidaljuk!
Rengeteg dolgot elhatároztam már, hogy mit hogyan fogok csinálni. Persze abban is biztos vagyok, hogy legalább a felét másként fogom:) Ez majd úgyis alakul. Mindenesetre azokat, amikből nem szeretnék engedni, rögzíteni fogom, hogy a nehéz pillanatokban elég legyen visszaolvasni őket, és az erőt adjon.
Mostanában egyre többet gondolok a kisbabáinkra. Hogy vajon milyenek lesznek, mikor szeretnének jönni, és hányan lesznek. Alapvetően három gyerekre vagyunk berendezkedve. Ez persze nem volt mindig így. Gyerekként 7 lurkóról álmodtam, de ez az évek során redukálódott. Most úgy érzem, maximum 4-nek lehetnék a teljes értékű anyja. Bálint nullában gondolkodott , de ez a megismerkedésünktől kezdve egyre több lett:) Felugrott kettőig! De azt mondta, hogy a harmadikat még el tudja képzelni, ha az életünkbe belefér(pénz, idő, hely, stb)
Úgyhogy jelenleg három Petra-Bálint baba várat magára, ki tudja meddig.
A környezetemben most sok a baba. Egyre több volt osztálytársamnak van családja. Hát én olyan irigy és féltékeny vagyok rájuk, hogy azt elmondani nem tudom...:P
Természetesen örülök nekik, és a saját életemet senkiére nem szeretném elcserélni. És még nem szeretném, hogy az első csemete kopogtasson a pocakomon, mert rengeteg körülmény van, ami nem adott ehhez. Persze, ne engedjük, hogy a körülmények befolyásoljanak minket, de az iskolát szeretném elvégezni. Bálint is. Dolgozni is szeretnék néhány évet. Ezek ugyan körülmények, de alapfeltételek.
Egy nagyon kedves 4.gyermekét váró pszichológus blogger anyuka mondta nekem, hogy szerinte az ember a harminchoz közeledve érik meg a gyerekvállalásra. És abban is igaza van, hogy rengeteg élethelyzet van, amit közösen meg kell élnünk Bálinttal. A kapcsolatunk mélységeit tökéletesen át kell élnünk, ahhoz, hogy felkészültek legyünk az első közös babóra. Mi ezt ki fogjuk várni, kivéve ha egyeske úgy döntene, hogy megsürget minket:)
Egy csapatot kell alkotnunk, egységként kell léteznünk abban a jövőbeli helyzetben. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha tökéletesen ismerjük egymás apró rezdüléseit az élet számos helyzetében. És ez nem most van.
Addig is beszélünk ezekről a dolgokról, minden héten, és az állandó egyetértésünk az élet ezen területén folyamatosan visszaigazol arról, hogy jól döntöttünk, mikor egymást választottuk.
Elindultam...
...a felnőtté válás útján. És jól érzem magam.
Évek óta "komolyabban" élek, mint egy korombeli lány. Ezzel nem szeretnék felvágni, se másokat minősíteni. Ez csupán egy megállapítás.
De mostanában indult el valami, ami már kétség kívül arra utal, kezdek tényleg felnőni. Tudatosabban élek, mint eddig, tervezek, szervezek, jövök, megyek, szeretnék, kitűzöm, csinálom, megvalósítom.
Nem érzem, hogy lenne olyan akadály, amit ne tudnék átugrani. Ha kell, neki is futok, de biztos vagyok benne, hogy megcsinálom. November óta tart ez az érzés. Furcsán tekintek saját magamra. Megváltoztam. Rá voltam kényszerülve, hogy átlépjem a saját határaimat. Kezdtem élvezni azt, amit tapasztaltam. Tudtam, hogy sok mindenre képes vagyok, ha akarok, de még álmodni se mertem volna, hogy ennyire túlszárnyalom a saját elvárásaimat. Pedig nem vagyok pesszimista. Bevallom, tetszett és izgalmas volt. Kinyílt előttem a világ. Jó, hogy ennyi mindent csinálhatok. Jó érzés korán felkelni, mert tudom, hogy mi vár rám. Minden nap egyre többet szeretnék. Olyan vagyok, mint egy kisgyerek, aki kezdi felfedezni a világot. Csak senki nincs mellettem, aki terelgetne. És ez a legjobb az egészben. Imádom. Mindig is a magam ura szerettem lenni. Ha bárki rám erőltette az akaratát, akkor csak azért se csináltam. Ha az ember valamit nem akar, akkor mondhat bárki bármit, az tényleg nem fog úgy sikerülni.
Ami kicsit megijeszt ebben az új helyzetben, az az, hogy november óta rendületlenül török egyre feljebb és feljebb, és még senki nem parancsolt nekem megálljt. Nem mintha ez annyira szükségszerű lenne. Csak a nagy számok törvénye alapján már közeledik az a bizonyos kudarc...Na nem mintha az meg tudna állítani. Tudom, hogy nem tud. Nem engedhetem. Nem engedem. Ettől függetlenül nem várom, de állok elébe, jöjjön aminek jönnie kell. Csak erősödni fogok tőle.
Velem együtt Életem Párjának sikerszériája is elindult. Ő is küzd. Ez nagyon jól esik, hiszen Benne "gyárilag" kevesebb van ebből, mint bennem. Ami hol tetszik, hol nem:)
Én dömper vagyok. Ő kevésbé. De hát mit is tudna kezdeni két dömper egymással:)
És most rajta is látom az akarást. Hogy megy előre. Ettől még inkább megerősödik bennem az az érzés, hogy jók vagyunk így együtt. Ahogyan egymást erősítjük. Én jóval csapongóbb vagyok. Egyszer iszonyatosan magasan vagyok, majd pedig képes vagyok nagyon mélyre zuhanni. Ilyenkor ő veszi át az én dömper szerepemet és ha akarom, ha nem, felkanalaz, összeszed, bátorít, és új erőt ad. Nála ezek sokkal ritkábbak. 3 év alatt 2 konkrét esetre emlékszem. Mind a kettő a sulival volt kapcsolatos. Ezért is vagyok ennyire boldog és büszke Rá, a mostani teljesítményéért.
Lassan már tényleg kinyílik előttünk a Világ, és úgy érzem, készek vagyunk, hogy meghódítsuk.
Természetesen EGYÜTT
Évek óta "komolyabban" élek, mint egy korombeli lány. Ezzel nem szeretnék felvágni, se másokat minősíteni. Ez csupán egy megállapítás.
De mostanában indult el valami, ami már kétség kívül arra utal, kezdek tényleg felnőni. Tudatosabban élek, mint eddig, tervezek, szervezek, jövök, megyek, szeretnék, kitűzöm, csinálom, megvalósítom.
Nem érzem, hogy lenne olyan akadály, amit ne tudnék átugrani. Ha kell, neki is futok, de biztos vagyok benne, hogy megcsinálom. November óta tart ez az érzés. Furcsán tekintek saját magamra. Megváltoztam. Rá voltam kényszerülve, hogy átlépjem a saját határaimat. Kezdtem élvezni azt, amit tapasztaltam. Tudtam, hogy sok mindenre képes vagyok, ha akarok, de még álmodni se mertem volna, hogy ennyire túlszárnyalom a saját elvárásaimat. Pedig nem vagyok pesszimista. Bevallom, tetszett és izgalmas volt. Kinyílt előttem a világ. Jó, hogy ennyi mindent csinálhatok. Jó érzés korán felkelni, mert tudom, hogy mi vár rám. Minden nap egyre többet szeretnék. Olyan vagyok, mint egy kisgyerek, aki kezdi felfedezni a világot. Csak senki nincs mellettem, aki terelgetne. És ez a legjobb az egészben. Imádom. Mindig is a magam ura szerettem lenni. Ha bárki rám erőltette az akaratát, akkor csak azért se csináltam. Ha az ember valamit nem akar, akkor mondhat bárki bármit, az tényleg nem fog úgy sikerülni.
Ami kicsit megijeszt ebben az új helyzetben, az az, hogy november óta rendületlenül török egyre feljebb és feljebb, és még senki nem parancsolt nekem megálljt. Nem mintha ez annyira szükségszerű lenne. Csak a nagy számok törvénye alapján már közeledik az a bizonyos kudarc...Na nem mintha az meg tudna állítani. Tudom, hogy nem tud. Nem engedhetem. Nem engedem. Ettől függetlenül nem várom, de állok elébe, jöjjön aminek jönnie kell. Csak erősödni fogok tőle.
Velem együtt Életem Párjának sikerszériája is elindult. Ő is küzd. Ez nagyon jól esik, hiszen Benne "gyárilag" kevesebb van ebből, mint bennem. Ami hol tetszik, hol nem:)
Én dömper vagyok. Ő kevésbé. De hát mit is tudna kezdeni két dömper egymással:)
És most rajta is látom az akarást. Hogy megy előre. Ettől még inkább megerősödik bennem az az érzés, hogy jók vagyunk így együtt. Ahogyan egymást erősítjük. Én jóval csapongóbb vagyok. Egyszer iszonyatosan magasan vagyok, majd pedig képes vagyok nagyon mélyre zuhanni. Ilyenkor ő veszi át az én dömper szerepemet és ha akarom, ha nem, felkanalaz, összeszed, bátorít, és új erőt ad. Nála ezek sokkal ritkábbak. 3 év alatt 2 konkrét esetre emlékszem. Mind a kettő a sulival volt kapcsolatos. Ezért is vagyok ennyire boldog és büszke Rá, a mostani teljesítményéért.
Lassan már tényleg kinyílik előttünk a Világ, és úgy érzem, készek vagyunk, hogy meghódítsuk.
Természetesen EGYÜTT
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)