Kérdések amik foglalkoztatnak

1. Miért hullott darabokra a dizájnom:P

Természetesen ennél sokkal többről lesz szó a postban...Megint nagyon régen írtam. A nyaramat a szakmai gyakorlatommal töltöttem, októberig tartott, az előző postban már mindenből és mindenkiből elegem volt, ennek adtam hangot. Nem éreztem igazán jól magam a közepe felé, nehéz volt, hogy reggel korán kelek, 1 órát  utazom a munkahelyemre, ott 8 órát töltök, majd ismét 1 óra haza.Miután végre otthon vagyok, jöhetett a mindenki után pakolás (persze csak ha nem akartam mocsokban lenni...és nem, nem akartam) hulla fáradt voltam, még egy percet sem foglalkoztam magammal (pl edzés, amihez nulla erőm volt), vagy Bálinttal, és már este 7 óra volt, és csak arra tudtam gondolni, hogy ha azonnal lefeküdnék aludni, akkor sem lenne elég időm ahhoz, hogy rendesen kipihenjem magam. Aztán néhány hét elteltével a helyzet kicsit jobb lett, beleszoktam. Mikor vége lett, már hiányzott:)
Azóta megírtam a szakdolgozatomat, februárban államvizsgázom és védek. Március 6-én van a diplomaosztóm. És vége az iskolás létnek. Jelenleg az én szakmámban a mesterképzésnek (tudjátok, a plusz 2 év) nem annyira látom értelmét, úgyhogy nem gondolkodom abban, hogy azt is elvégezzem most. Maximum, ha majd szükségessé válik. Tehát magától értetődne, hogy gőzerővel bújom az álláshirdetéseket és küldözgetem az önéletrajzomat városszerte.
Az érem másik oldala pedig, hogy 2,5 éve bébiszitterként dolgozom, egy fix családnál, heti több napot/estét. És abban érzem magam igazán jól, imádom mind a 3 tündérkét, családtagként kezelnek, és maximálisan boldoggá tesz. Nem munkaként tekintek rá, bármikor szívesen megyek, és egyszerűen csak jó.

Ha a szakmámban dolgoznék, napi 8 órát, akkor ez nem férne bele, mert nem csak esténként van rám szükség. Tehát fel kéne adnom azt, amit igazán szeretek, egy olyan dologért, amit szintén élvezek, ami miatt évekig tanultam, küzdöttem, és nem az átlagos egyetemista életvitelt folytattam mellette, sokkal komolyabban vettem. Nem mondom, hogy nem akarom, továbbra is érdekel, szeretek emberekkel foglalkozni, de a gyerekek...
Ha céghez megyek, az fix munkaidő, fix fizetés, de megrémít az, hogy mennyire le lesz korlátozva a szabadidőm. Persze, tudom, mindenki így csinálja.
Ha maradok, az összességében kevesebb pénz,mégis mindenre lesz időm amire szeretném, nem érzem magam stresszesnek, nem érzek nyomást.
Viszont éppen költözés előtt állunk, most alapoznánk meg a közös életünket, amihez ez a pénz biztosan nem elég.
Egy sokadik szempont, ami elég elöl szerepel a listán, maguk a gyerekek. Mióta az eszemet tudom, anyának készülök. Mióta felnőttem, várom a pillanatot, mikor már szabad utat kaphat a projekt. Addig pedig, 18 éves korom óta (6 éve) gyerekekkel dolgozom, mert így elviselhetőbb a várakozás, mert szükségem van a közelségükre. Ha ez is megszűnik, biztos vagyok benne, hogy lelkileg kikészülök, és még inkább nem fog tetszeni az aktuális állásom.
Aztán ismét egy kontra. Kb 3-4 év múlva már nagy valószínűséggel belevághatunk a családalapításba, amit első körben 2 egymás után érkező lurkóval indítanánk (1,5-2 év különbséggel). Nem vagyok egyáltalán bölcsőde párti, tehát legalább a kisebb 3 éves koráig szeretnék otthon maradni velük. Ez már 5 otthon töltött évet jelent a 2 csemetével, mikorra is, ha minden igaz 32-33 éves leszek. Ekkor már elkezdhetek dolgozni, hiszen, ha saját gyerekeim lesznek, már nem fogok bébiszitterkedést vállalni. Ha előtte nem dolgoztam a szakmámban, akkor valljuk be, elég kevés az esély bármiféle munkára 2 gyerekkel. Tehát a jövőmet illetően mindenképpen már most cégnél kellene dolgoznom...

Nos, hát így állunk. Ezeken agyalok nap, mint nap, éjszakánként felriadok és sokáig nem tudok visszaaludni. Zavar, hogy nincs jó és rossz, mindkét variáció jó valamiért, és mindkettőnek van hátránya is.
Nem tudok dönteni, és ez iszonyatos. Mostanában miután mindhárom manót ágyba dugtam, azon kapom magam, hogy csak nézem őket, és minden porcikám tiltakozik az elválás ellen. Másrészről pedig decemberben három napot is besegítettem a szakmai gyakorlatos helyemen rendezvényeken, és az is jó élmény volt. Felnőttek között lenni, mert arra is szükség van. Nem tudom, tényleg, de már kezdek teljesen besokallni ettől...
Több ember tanácsát is kikértem, és mindenki mást szemszögből látja a helyzetem, mindenki mást javasol. Minden tanácsért hálás vagyok/leszek!

Nem jó...

Egyáltalán és semmi. Keresem Önmagam és jelenleg ez nagyon leszívja minden energiámat. Sok elképzelésem volt arról, mit szeretnék csinálni és azt hogyan. Most pedig kezd teljesen átrendeződni ez a kép. Jelenleg megint van egy új felállás, ami sokkal jobban tetszik, mint az előző, izgalmasabb, de ennél fogva nehezebb is.
Ezek mellett nincs sem kedvem sem erőm őrmestert játszani, pedig egyre inkább úgy érzem, kénytelen vagyok.
Maximalista vagyok, és kos. Egyik a másikból következik, valamint az is, szeretek irányítani. Szeretem, ha a dolgok úgy mennek, ahogy én azt elképzeltem, és kiborulok, ha valami nem így történik. Sokáig úgy gondoltam, inkább megcsinálok én magam valamit, mintsem, hogy másra bízzam, mert az akkor tuti, hogy meg fog felelni nekem. Ugyanakkor elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy ezt nem bírom tovább. Hajlandó vagyok lejjebb adni az elvárásaimat, csak könyörgöm valaki vegye már le a terhet rólam!!!
Most már utálok folyamatosan szólni, figyelmeztetni, szemet hunyok a dolgok felett, de nem vagyok hajlandó mindent én csinálni. Egyszerűen nem. És nem érdekel, ha ez megint az én időmből megy el, azt hiszem, ez így tényleg nem mehet tovább. Bele fogok rokkanni, és ha már ezt így most látom, akkor minek is várni a semmire............
Pillanatnyilag nem tudok hinni, nem tudok bízni, csak ürességet és fájdalmat érzek, és azt, hogy semmibe vesznek. És azzal, hogy ezt leírtam, feljajdultam az igazság terhe alatt. Mégis muszáj volt, én vagyok a saját életem ura, és megfogadtam, sosem ámítom magam.
Valaki adjon erőt.

A titok

Igen, megjöttünk a pár napos nyaralásból! Szuper volt! Annak ellenére, hogy nem terveztem semmit minden napra sikeredett valami program, úgyhogy nagyon jól éreztük magunkat:)
És akkor a féltve őrzöt titokra is fény derül. Már le merem írni, hiszen már 100%, 2 hete velünk van, és senki el nem veheti Őt:) (neeeeeem, még mindig nem babó)

Egy 5 hetes(most már 7) gyönyörűség. Nagyon szeretjük, annak ellenére, hogy vadászni tanul és minden hajnalban rajtunk gyakorolja tudományát. Egyébként Zserbó névre (nem)hallgat. Bújós kiscica:)
Nagyon örülünk Neki!!!!

Balaton 2.0

Ugyan idén a záróvizsgám után már voltunk Balcsin, mégsem éreztem úgy, nyaralunk. Egyrészt még nem könnyebbültem meg teljesen, másrészt olyan hideg volt, hogy kértem Anyát, hozzon nekem meleg ruhát. Harmadrészt pedig akkoriban kezdtem sokat vigyázni egyedül a legkisebbre. Már túl volt az evős-alvós időszakon, kezdett nézelődni, és a család "féltékenységgel" vegyül örömére, hatalmasakat mosolygott, nevetett rám. /Féltékenység, mert tényleg nagyon sokat kaptam, öröm, hogy tudják, Baba megbízik bennem, jó kezekben hagyják, nem csak a Nagyokkal "bírok el"./
Olyankor csak ültünk a fotelben, baba az ölemben és néztük egymást. Órákig. Mikor a Nagyokra is vigyáztam, olyankor Baba csak a "tartozékom" volt, egy fix dolog a kezemben:)
Szóval nem tudtam elengedni magam, gondolatban siettem haza.
Azóta dolgozom, és heti rendszerességgel megyek újra a gyerkőcökhöz. Az agyam is elfogadta, hogy Baba megvár, bár nő, mint a gomba(már 4800 grammot nyom) attól még emlékszik. Azóta már hangos kacagást is kaptam tőle:)
Szóval most már az agyam is felkészült a pihenésre. A testem egyenesen sikít érte. Most még dolgozom(jóó, egy kis szünet belefér) aztán este 7kor ismét útnak indulunk Életem Párjával. Szombatig maradunk, ugyanis szombaton nagy eseményre készülünk. Ez egyelőre titok, nem merem még leírni:)
Nem aktív pihenést tervezek, csupán ébresztő kiiktatását, hatalmas sétákat, játékokat, olvasást és töltődést.
Reméljük a nap is sütni fog egy kicsit, jó lenne már végre!

Nevelés-kérdés

Ért pár olyan impulzus az elmúlt időszakban, ami elgondolkodtatott, majd beszélgetés tárgya lett, ezért kicsit elmélkednék a témáról. Persze csak elméleti síkon, nem nézünk még szülői szerep elé. Pont ezért lehet, hogy később totálisan másként fogom gondolni.
Ha egy családba kisbaba érkezik, valószínű az újdonsült szülőkön kívül már mindenki "jobban tudja", hogyan "kell" gyereket nevelni. És ennek hangot is adnak.
Azért csak valószínű, mert sokaknak már volt dolguk gyerekekkel a szülővé válás előtt is-pl nekem. (évek óta fix családnak/családoknak segítek be, jelenleg 2 éve vagyok ugyan ott, 3 gyönyörűséggel)
Azért idézőjeles a jobban tudja és a kell, mivel ez egy olyan dolog-szerintem- amire nem lehet kijelenteni egyértelműen, h jobb rosszabb, és nincs olyan, hogy hogy kell, hisz az annyi mindentől függ.
Most saját magamból indulok ki, aki -nem csak e téren-, határozott elképzelésekkel rendelkezik. Ezek persze tuti, hogy formálódni fognak az évek során, és főleg miután saját gyerekem lesz, de az elvek nagy eséllyel maradnak.
Itt most az a rész érdekes számomra, hogy nagy általánosságban a pár szülei szeretnének segíteni, jót akarnak(remélhetőleg ugye...) és mindenbe bele akarnak/fognak szólni. Pedig ők is onnan tudják a dolgokat, hogy felnevelték a gyereküket. Akkor miért ne lehetne, hogy a fiatal pár is beletanuljon? Szerintem a nagyszülőknek már egyáltalán nem feladata a nevelés. Sőt. Ne akarjanak szabályokat, vagy más rendszert, a szülőkétől eltérőt. Fogadják el azokat amiket a szülők gondolnak, tesznek. Hatalmas baj úgyse származhat belőle. Én, ha kihordtam, megszültem a gyerekemet, azt magunknak tettem, azért h mi neveljük és ne más. És egy családon belül úgyis ezer különböző elmélet létezik. Az nagyon fontos, hogy az anyuka és apuka összhangban legyenek a nevelést illetően, és együtt álljanak ki a saját elveik mellett. A nagyszülőknek pedig ezt el kell fogadnia. Még, ha szerintük néha túlzásba is esnek. Hát melyik szülő ne esne túlzásba a pár napos/hetes csecsemőjével kapcsolatosan? akár az etetést, altatást tekintve. Vagy a "sír a gyerek"-kivegyük/ne vegyük ki dilemmát vizsgálva. Ha az anyuka hagyná hagy sírjon, akkor a nagyszülő ne menjen oda, hogy szegény gyerek. Ha pedig az anyuka kivenné, mert minek bőgetni szerencsétlent, akkor ne mondja a nagyszülő, hogy óóó hát a mi időnkben...meg hagy sírjon , hagy szokja meg stb...
Én sajnos nem emlékszem, hogy mikor mi picik voltunk akkor ebből miféle viták voltak, és családom sincs még, hogy tapasztalatom legyen, de kíváncsian várom, hogy miként alakul majd pár év múlva.

Bemutatom Lalit!

Lali egy sárkányfa. A hétvégén szereztük be, a "költözésünk" alkalmából. Azért csak idézőjeles, mert egy kisebb szobából vándoroltunk 5 méterrel odébb egy kétszer akkorába. Így már egészen komfortos, bár továbbra is csak heti kb 3-4 napot töltök ott. Most már tényleg annyira jó lenne ha csak kettesben lehetnénk. Már 2 hét telt el a 15 hetes szakmai gyakorlatomból, a szakdolgozatom címét pénteken adtam le, decemberig kell megírnom, januárban államvizsga, és reméljük, jövő nyáron már nem csak idézőjelesen költözünk, hanem TÉNYLEG. Kéretik drukkolni:) Addig is szorgosan nevelgetjük Lalit, hogy jövőre már szép nagy legyen, készen egy kistesó fogadására. (Aki sajna még mindig nem "embergyerek" lesz, terveink szerint egy cicus)

Kinyitunk

Úgy döntöttem, kinyitok. Semmi különleges nem történt, bár már az elején is nyílt blognak szántam ezt, hát most érkezett el ennek az ideje:)