Elza gyakorlatilag első gondolatra megfogant, én pedig rögtön tudtam, hogy itt van.
Mindig úgy képzeltem, hogy ha megtudom, hogy rég várt babám bejelentkezik, határtalanul boldog leszek. Hát, nem voltam. Félelmet éreztem. Azt, hogy nem szabad örülni, hisz még bármi történhet. Bejelentkeztem orvoshoz, 3,5 hét várakozás következett,nagyon nagyon lassan telt. Közben nem mondtuk senkinek, és mi is csak félve beszéltünk róla.
Teljesen jól voltam, azon kívül, hogy nem volt étvágyam, kizárólag a friss zöldségeket tudtam megenni, de ennek örültem, jól esett, és legalább természetes ételeket kívántam, nem cukrot.
Ettől függetlenül a súlyom lassan gyarapodott.
Iszonyatosan lassan jött el az első vizsgálat ideje, de aztán ott volt az a csütörtök reggel amikor rettegve, félelmekkel tele mentünk az orvoshoz, egész úton alig beszéltünk.
Megnéztük, egy méhen belüli baba, szabályos petezsákkal, szikhólyaggal, pulzáló szívvel. 3mm.
5-6 nappal kisebb, mint kellene, a doki szerint néhány nappal később fogant, de én tudtam, hogy nem, és nem nyugodtam meg. 12 nap múlva kontroll.
Kérdezte, hogy beszéljünk-e valamiről, van-e kérdésem. Egy kérdésem volt: ha baj van, mit kell csinálni. A többiről, majd 5 hét múlva...
Akkor van baj, ha tenyérnyinél nagyobb élénk piros vért látok. Egyébként ne aggódjak, barnázás előfordulhat.
Ólom lábakon járt az idő. Folyamatosan csak arra tudtam gondolni, hogy túl pici, hogy mi van ha legközelebb is elmarad a korától.
Továbbra is titok volt, és csak néha-néha beszéltünk róla, akkor is inkább gyakorlati dolgok és az egyre növekvő, lassan már titkolhatatlan pocakom kapcsán,
Vártam a június közepét-végét, az jelentette volna a kritikus első három hónap végét, amikor véget érhet a nagy aggódás időszaka.Megnéztük, hova megyünk genetikai vizsgálatra.
Olyan voltam, mint egy gyerek, aki a mikulást várta. Számoltam hányat kell aludni a következő vizsgálatig. Már csak 1 nap. Annyira felszabadító érzés volt, így keltem reggel. Kimentem pisilni, majd láttam, barnás folyás. Jó, ne gondoljunk rosszra, az orvos is megmondta, előfordulhat.
Napközben sem múlt el. Korábban eljöttem munkából, hogy pihenjek. Furán fájt a hasam, máshogy, mint addig.
Szép lassan mentem haza.
Gondoltam lezuhanyzom és lepihenek. Levetkőztem, és láttam, már élénk pirosan vérzem.Azonnal hívtam az orvosomat és Bálintot.
Majdnem 1 óra volt, mire a délutáni csúcsforgalomban átverekedtük magunkat a városon. Végig csak zokogtam, nem tudtam másra gondolni, mint, hogy elvesztem.
Beértünk, az ügyeletes orvos először megvizsgálta a beutalóval kontrollra érkező kismamát (?????)
Nagyjából fél órát várhattunk, de csak arra gondoltam, mindegy, mert nem tehetünk semmit úgysem.
Szólítottak. Elmondtam mi a helyzet, megvizsgált. Zárt méhszáj, élő magzat, de nem nézhettem meg a képernyőn. Ír egy kis hormont, amitől elmúlik a vérzés, és higgyem el, nem lesz semmi baj, még csak pihenni se kell, de futni azért ne menjek.
Megkérdeztem, hogy mekkora most.
- Mi?? és néz rám hülyén.
Hirtelen nem is tudtam mit mondjak erre...a gyerekem bazdmeg.
- Ja, az embrió? kb fél centi, de még kicsi, nem tudja pontosan megmondani.
Aha, köszönöm. az ultrahangon tized milliméter pontossággal le lehet mérni....dühös voltam.
Hazamentünk, de továbbra se nyugodtam meg.A vérzés nem állt el, egyre jobban görcsöltem. Ott ültem a sötétben éjjel és éreztem, a babám éppen életét veszti, és nem tehetek semmit.
Életem leghosszabb éjszakája volt, már sírni sem tudtam, minden csak fájt.
Reggel bementünk az egyébként esedékes vizsgálatra az orvosomhoz. Megnéztük. Már nem dobogott a szíve. 7 mm volt. Ez a 9.hétben nagyon nem megfelelő, sokkal kisebb volt, mint kellett volna, nem fejlődött rendesen már az elejétől kezdve, valószínűleg genetikai rendellenesség, amiről senki sem tehet, előfordul, nagyon gyakran, minden 5. terhességnél.
Két lehetséges megoldás van, vagy másnap bemegyünk a kórházba és altatásban megműtenek, vagy várunk egy pár napot, hátha magától elmegy.
Várni akartam. Nem akartam életem legnagyobb fájdalmát a rideg kórházi falak között fekve maga tehetetlenül és egyedül tölteni, másokkal egy szobában.
Ismét haza mentünk és csak sírtam. Nem tudtam mit tenni. Megsemmisültem. És azt éreztem, mindig is tudtam, hogy ez fog történni. Felhívtam anyukámat, jöjjön át.Átjött és akkor elmondtam mi történt. Hogy meghalt a kisbabám. Ugyan abban a pillanatban tudta meg, hogy volt, és hogy már nincs. Együtt sírtunk.
A fizikai fájdalmaim is folyamatosan erősödtek. Az, hogy altatnak ilyenkor már előrevetítette, hogy mennyire fog fájni.
Anya elment, egyedül maradtunk. Bálint, Én, és Elza baba, aki akkor már angyal volt.
Nem tudtam felfogni miért történt mindez és miért velünk.
Este 8 körül erősödtek a fájdalmak. Már ülni, feküdni sem tudtam. A fény is zavart és a hangok is. Sötétben lassan járkáltam, meggörnyedve. Vagy négykézláb "vajúdtam".
Nem akartam gyógyszert bevenni. Azt éreztem, legalább ez a hatalmas fájdalom elnyomja a lelki fájdalmat. Voltak olyan órák, amikre nem is emlékszem, a világomat nem tudva szenvedtem. Egy éles hasítás, elment a nyákdugó. Kicsit megkönnyebbültem. Utána legalább ülni tudtam. Bálinthoz bújtam és teljesen kimerülve egy keveset aludhattam. Majd éjjel egy következő fájdalmas hasítást követően Ő is végleg távozott. A teliholdban. Majd Bálint mellé rogytam és elaludtam.
Ez a kisbaba szeretett volna 9 hetet élni. Megadtam neki. Ő pedig megtanított arra, hogy mennyi minden nem számít, és mennyi mindent máshogyan kell csinálnom gondolati síkon. Nem szabad félni.
Napok óta gyászolom az Angyalkánkat. Sosem voltunk még egymáshoz ennyire közel sem Bálinttal, sem Anyukámmal. Gyújtottam egy gyertyát, szépen végig égett. Kiírtam magamból mindent.
Örökké emlékezni fogunk rád kicsi Elza baba, ez sosem fog kevésbé fájni.
