Hiányzik

Bálint az. Mármint aki hiányzik. Pedig nem ment sehová, nem történt semmi rossz közöttünk. Nem találkozunk ritkábban, mégis hiányzik. Egyre inkább igénylem a közelségét mostanában. Lekopogom egy jó ideje semmiféle konfliktusunk nem volt, sőt...annyira jól élünk együtt. Az utóbbi évben rengeteget fejlődtünk mind a ketten, és az életünk is jó úton halad, mint már írtam nemrégiben. Ezek miatt kiegyensúlyozottabbak vagyunk. Persze számos dologra rá lehet fogni, hogy miért hiányolom, miért akarok belőle még többet, miért nem elég a 2-3 nap egy héten. Az igazság az, hogy nagyon szeretem. Mindennél jobban, és ezt "békés időkben" nagyon intenzíven tudom átélni. És szeretem is nagyon, mikor ezt érzem. Hiába "rossz" amikor hiányzik, de mégis szeretem, hisz ez valami nagyon jónak a jele. Számomra is furcsa, de még a legelején sem volt soha ilyen érzésem. Persze, volt, hogy hiányzott, de az sokkal kevesebb volt ennél. Ez teljesen más, és nagyon tetszik:) Talán, mert új. Fontosnak tartom a folyamatos új impulzusokat 1 hónap, 1 év és 3 év után is. Ez táplálja azt a bizonyos lángot. Legalábbis bennem biztosan. Jól esik, hogy 3 év távlatában is lehet még szerelemmel szeretni. Nem beszélve az egyre csak mélyülő érzésekről, amik szintén folyamatosan elkápráztatnak. Mindig is tudtam magamról, hogy mély érzésű vagyok, lelkis, szeretek és tudok is szeretni, de hogy ennyire?! Persze ehhez Ő is kellett/kell, és van is:) Hálás is vagyok mindezért. Kíváncsian várom a jövőt, hogy ez még hová és meddig tud fokozódni! Jó kis önismeret, és jó nagy adag boldogság. Lehet, hogy jön a tavasz?!?!

Vallomás

Nem, nem én "vallok".Nekem mondta, én kaptam. Tőle. Teljesen meghatott az őszintesége, hirtelensége és tisztasága ami a szeméből áradt. Két keze közé fogta az arcom, ami szinte elveszett hatalmas tenyerei között. Így mondta. Úgy éreztem magam, mint 2008. április legelején-szégyellem és nem vall rám, de nem emlékszem a pontos dátumra. Megpróbálom azért kideríteni. De a helyre, helyzetre és minden másra emlékszem. Az érzést persze nem lehet leírni. Hiába hallottam azóta már több százszor, mégis ez volt az, ami leginkább olyan volt, mint a legelső. Végtelenül hálás vagyok, hogy ezt átélhettem ismét. Ez annyira ritka!!! 

Dizájn

Végre végre végre.
Sikerült mindent beállítani, megszerkeszteni, átvariálni. Ugyan majdnem beleőszültem. Fogalmam sincs, hogy a sablontervezőt miért csak egyetlen gépen tudom megnyitni. A lényeg, hogy végül csak sikerült:) Eddig nem is volt kedvem írni, zavart, hogy még nincs kész, hogy nem tökéletes. Még mindig van egy két javítgatni való, pl, hogy a cím kerüljön a keretbe és ne fölé, de ez már tényleg csak apróság.
Holnap csajos este!!! Zsanettel bandázunk, csak a szokásos. Hajnalig beszélgetünk, tvzünk, belesűrítjük az elmúlt fél évet egyetlen éjszakába. Na ez persze nem teljesen igaz, hisz naponta váltjuk a kilométeres emailokat, de azért így mégis más lesz:)

Személyiségalapú élettervezés

Már 3. féléve, hogy szeretném felvenni ezt a tárgyat a suliban, és most végre sikerült!!
Kedden volt az első óránk, és pontosan olyan volt, amilyenre számítottam. Igen, én mindig számítok valamire, képtelen vagyok "majd meglátjuk mi lesz" módon hozzáállni a dolgokhoz. Erősen kolerikus vagyok, a szangvinikusok vidámságával megfűszerezve. (nem, ezt nem ott tanultam. ez a 4 alap pszichológiai személyiségtípusokból 2)
Mégis azért éreztem fontosnak, hogy ezt közöljem, mert aki tudja milyen egy kolerikus, az azzal is tisztában van, hogy nem talál jobb embert egy kolerikusnál, ha a jövőről, célokról, tervekről van szó. Szükségem van egy "menetrendre" akár egy napomról, akár az életemről van szó. Égek a vágytól, hogy tudjam, mi lesz velem holnap, jövőre vagy 15 év múlva. És képes vagyok napjában 15x eltervezni azt a jövőbeli napot, ami tényleg oly sok mindentől függ, hogy "elméletileg" nem is lehetne még tervezni. Nem is lehetne? Hát nekem pedig megy:)

Mikor a tárgylistában megláttam ezt a címet, hogy személyiségalapú élettervezés, totálisan belebizseregtem.amiben benne van a tervezés szó, az egy kolerikusnak maga a mennyország:) Ráadásul személyiség alapon, vagyis a saját nyelvemen:)

Az első óra legfontosabb gondolatait feljegyezném ide is. Természetesen a jegyzetemben már a saját nyelvezetemre kreáltam az óra anyagát, ezért ne lepődj meg, ha néha furcsa mondatokkal találkozol.

"Ami a fejedben meg tud születni, azt meg is tudod valósítani."
"Nem szabad hagyni, hogy mások szabják meg milyen életet éljek. Az én életem, én rakom le az állomásokat"
" Nem áldozom be az életemet a körülményeknek!"
" A cél elérése annyi időt vesz igénybe, mint amennyit szánunk rá"
" Ne áldozz fel időt, mert amit így elmulasztasz, az sosem jön vissza"

A tanár bácsiról: SZANGVINIKUS!! csupa nagybetűvel:) aki kíváncsi rá, aki szeretne vele találkozni, az látogasson el a honlapjára: http://gulyasgabor.hu/ vagy http://lenyegiskola.hu/

Fájó pont

Mióta az eszemet tudom, tisztában vagyok azzal, hogy mire vagyok hivatott ebben az életben. Persze mást is szeretnék elérni, sőt.
Rengeteg kérdőjel van a jövőmben, pedig tudom, hogy ennek nem kellene így lennie. És dolgozom is ezen, de az már egy másik poszt témája lesz. Egyetlen dolog azonban biztos. A cél. A nagybetűs CÉL. Ebben már régóta biztos vagyok. A legbiztosabb.
Anya, gyerek, család.
Ha lehetne, egy óvodányi gyereket szülnék. (Most persze jöhet a kérdés, hogy miért nem lehet:) Nem, egyébként nem szeretnék annyit. )
Imádom a kisbaba illatát, a pihés kis babahaját. A törékeny kis testét a karjaimban tartani, pedig olyan kevés alkalmam nyílt erre sajnos. Mit meg nem adnék érte!!
Tanítani őt az élet dolgaira. A barátja lenni.
Mégsem tudom azt mondani, hogy biztosan jó anya leszek. Ilyen szempontból nehéz volt a gyerekkorom. Gyűlöltem gyereknek lenni, és ez most sincsen másként. Úgy értem, visszamenőleg sem változott a véleményem. Pedig hányan mondták, hogy amint "kirepülök" és a saját lábamra állok, rögtön vissza fogom sírni a gyermek éveket. Hát nem. Nem és nem és nem!!
Számomra a család az első. Szomjazom a szeretetre. Arra a fajtára, amit ki is mutatnak, amiről nap mint nap visszajelzést kapok, hogy igen, ezt nem csak "kötelesség".
Kedves szüleim vannak, akik biztosan nagyon szeretnek... Biztosan, de erről nem tudok mást mondani. Úgy érzem négyünk közül (Anya, Apa, Réka) én vagyok "A más". Érzem? Tudom? Nem, nem tudom, hiszen fogalmam sincsen, hogy ők milyenek. Rékát ismerem. Egészen sokszor nyílt már meg nekem, pedig az érzelmeit mindig is véka alá rejtette. Anyára ütött. Apa pedig nem tudom milyen. Amit látok, azok közül tetszik, hogy mennyire erősek az elképzelései, és hogy sok mindenért küzd. Ebben kétség kívül rá hajazok.
Ennél jobban nem ismerem. Tudom, hogy mit szeret, mit nem, hova jár szívesen, hova nem.Mindegyik az ellenkezője az én dolgaimnak. Ez alapvetően nem baj.Mégsem találtuk meg a közös hangot családilag. Nincs nagy összetartás, együttérzés, közös dolgok.
Nekem pedig ennél jóval többre van szükségem, jóval többet szeretnék a család szó jelentésébe belesűríteni.
Persze kicsit sem tetszik, hogy mindezt saját magamért is csinálom. Mármint a későbbi "saját" családomban. Jobban meg tudnék barátkozni azzal a gondolattal, hogy ahonnan jövök, az annyira megfelelő és tökéletes volt számomra, hogy szeretném tovább adni. Hát nem. SŐT. Alig van, amit tovább szeretnék vinni. Tök jól meg tudom ideologizálni, hogy el kellene ezektől vonatkoztatni, és majd Bálinthoz és a gyerekekhez kell mindent igazítani. Mert ha ők nem lesznek szeretetre éhesek, akkor hagyni kell őket, távolságtartónak kell lenni. Ez is egy nézőpont. Közben tudom, hogy egyáltalán nem így fogom csinálni. Tudod miért? Mert nem akarom. Mert úgy vélem, hogy ha egy baba beleszületik egy családba, akkor szüksége van a szüleire. Fizikailag és lelkileg is. Függetlenül attól, hogy ő most olyan típus mint én, vagy mint családom többi tagja. Mindenkinek szüksége van a támogatásra, a megerősítésre a biztatásra, a figyelemre, a szeretetre. Nem hiszek annak, aki ezeket visszautasítaná. Persze mindent csak a maga módján. Nem kell túlzásba vinni, nem kell pióca módjára másokra telepedni. Meg kell tanulni mások "szeretet nyelvét". Hogy mi az, amitől ő boldog lesz, és mi az, amit ő úgy érzékel, úgy azonosít, hogy igen, ez a szeretet jele. Van, aki az öleléseket, van aki a beszélgetéseket, van aki a meleg vacsorát és tiszta lakást. Ha kell, akkor mindegyik ÉN leszek.Bálint "szeretet nyelvét" már kiismertem és minden erőfeszítés nélkül tudom csinálni, hiszen pontosan ugyan az, mint az enyém:) Nyilván a férfi és női sajátosságai megvannak, de ezt áthidaljuk!
Rengeteg dolgot elhatároztam már, hogy mit hogyan fogok csinálni. Persze abban is biztos vagyok, hogy legalább a felét másként fogom:) Ez majd úgyis alakul. Mindenesetre azokat, amikből nem szeretnék engedni, rögzíteni fogom, hogy a nehéz pillanatokban elég legyen visszaolvasni őket, és az erőt adjon.

Mostanában egyre többet gondolok a kisbabáinkra. Hogy vajon milyenek lesznek, mikor szeretnének jönni, és hányan lesznek. Alapvetően három gyerekre vagyunk berendezkedve. Ez persze nem volt mindig így. Gyerekként 7 lurkóról álmodtam, de ez az évek során redukálódott. Most úgy érzem, maximum 4-nek lehetnék a teljes értékű anyja. Bálint nullában gondolkodott , de ez a megismerkedésünktől kezdve egyre több lett:) Felugrott kettőig! De azt mondta, hogy a harmadikat még el tudja képzelni, ha az életünkbe belefér(pénz, idő, hely, stb)
Úgyhogy jelenleg három Petra-Bálint baba várat magára, ki tudja meddig.
A környezetemben most sok a baba. Egyre több volt osztálytársamnak van családja. Hát én olyan irigy és féltékeny vagyok rájuk, hogy azt elmondani nem tudom...:P
Természetesen örülök nekik, és a saját életemet senkiére nem szeretném elcserélni. És még nem szeretném, hogy az első csemete kopogtasson a pocakomon, mert rengeteg körülmény van, ami nem adott ehhez. Persze, ne engedjük, hogy a körülmények befolyásoljanak minket, de az iskolát szeretném elvégezni. Bálint is. Dolgozni is szeretnék néhány évet. Ezek ugyan körülmények, de alapfeltételek.
Egy nagyon kedves 4.gyermekét váró pszichológus blogger anyuka mondta nekem, hogy szerinte az ember a harminchoz közeledve érik meg a gyerekvállalásra. És abban is igaza van, hogy rengeteg élethelyzet van, amit közösen meg kell élnünk Bálinttal. A kapcsolatunk mélységeit tökéletesen át kell élnünk, ahhoz, hogy felkészültek legyünk az első közös babóra. Mi ezt ki fogjuk várni, kivéve ha egyeske úgy döntene, hogy megsürget minket:)
Egy csapatot kell alkotnunk, egységként kell léteznünk abban a jövőbeli helyzetben. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha tökéletesen ismerjük egymás apró rezdüléseit az élet számos helyzetében. És ez nem most van.
Addig is beszélünk ezekről a dolgokról, minden héten, és az állandó egyetértésünk az élet ezen területén folyamatosan visszaigazol arról, hogy jól döntöttünk, mikor egymást választottuk.

Elindultam...

...a felnőtté válás útján. És jól érzem magam.
Évek óta "komolyabban" élek, mint egy korombeli lány. Ezzel nem szeretnék felvágni, se másokat minősíteni. Ez csupán egy megállapítás.
De mostanában indult el valami, ami már kétség kívül arra utal, kezdek tényleg felnőni. Tudatosabban élek, mint eddig, tervezek, szervezek, jövök, megyek, szeretnék, kitűzöm, csinálom, megvalósítom.
Nem érzem, hogy lenne olyan akadály, amit ne tudnék átugrani. Ha kell, neki is futok, de biztos vagyok benne, hogy megcsinálom. November óta tart ez az érzés. Furcsán tekintek saját magamra. Megváltoztam. Rá voltam kényszerülve, hogy átlépjem a saját határaimat. Kezdtem élvezni azt, amit tapasztaltam. Tudtam, hogy sok mindenre képes vagyok, ha akarok, de még álmodni se mertem volna, hogy ennyire túlszárnyalom a saját elvárásaimat. Pedig nem vagyok pesszimista. Bevallom, tetszett és izgalmas volt. Kinyílt előttem a világ. Jó, hogy ennyi mindent csinálhatok. Jó érzés korán felkelni, mert tudom, hogy mi vár rám. Minden nap egyre többet szeretnék. Olyan vagyok, mint egy kisgyerek, aki kezdi felfedezni a világot. Csak senki nincs mellettem, aki terelgetne. És ez a legjobb az egészben. Imádom. Mindig is a magam ura szerettem lenni. Ha bárki rám erőltette az akaratát, akkor csak azért se csináltam. Ha az ember valamit nem akar, akkor mondhat bárki bármit, az tényleg nem fog úgy sikerülni.
Ami kicsit megijeszt ebben az új helyzetben, az az, hogy november óta rendületlenül török egyre feljebb és feljebb, és még senki nem parancsolt nekem megálljt. Nem mintha ez annyira szükségszerű lenne. Csak a nagy számok törvénye alapján már közeledik az a bizonyos kudarc...Na nem mintha az meg tudna állítani. Tudom, hogy nem tud. Nem engedhetem. Nem engedem. Ettől függetlenül nem várom, de állok elébe, jöjjön aminek jönnie kell. Csak erősödni fogok tőle.

Velem együtt Életem Párjának sikerszériája is elindult. Ő is küzd. Ez nagyon jól esik, hiszen Benne "gyárilag" kevesebb van ebből, mint bennem. Ami hol tetszik, hol nem:)
Én dömper vagyok. Ő kevésbé. De hát mit is tudna kezdeni két dömper egymással:)
És most rajta is látom az akarást. Hogy megy előre. Ettől még inkább megerősödik bennem az az érzés, hogy jók vagyunk így együtt. Ahogyan egymást erősítjük. Én jóval csapongóbb vagyok. Egyszer iszonyatosan magasan vagyok, majd pedig képes vagyok nagyon mélyre zuhanni. Ilyenkor ő veszi át az én dömper szerepemet és ha akarom, ha nem, felkanalaz, összeszed, bátorít, és új erőt ad. Nála ezek sokkal ritkábbak. 3 év alatt 2 konkrét esetre emlékszem. Mind a kettő a sulival volt kapcsolatos. Ezért is vagyok ennyire boldog és büszke Rá, a mostani teljesítményéért.
Lassan már tényleg kinyílik előttünk a Világ, és úgy érzem, készek vagyunk, hogy meghódítsuk.
Természetesen EGYÜTT

Zsanett

Ő a legelső bejegyzésemben említett barátnő. Az emailos. A "lelki szemetesem", persze kizárólag pozitív értelemben. Ismeretségünk 2003 szeptember 1-jén kezdődött, nem túl fényesen:) Ő volt az új lány a suliban, ráadásul nagyon jól nézett(néz) ki. Tehát konkurenciát jelentett. Az első hozzá intézett mondatom: "Bocs, de ez az én helyem." Mert pont oda ült, és a padtársammal sikeresen kitúrtuk szerencsétlent. Aztán októberben jött egy osztálykirándulás. Némi rossz minőségű ízesített vodka elfogyasztása utáni közös bokorba pisiléssel és énekléssel (Tééépj szééét, mire vársz még) örökre a szívembe zártam a szőke fejét:)

Természetesen minden marhaságot együtt követtünk el a tinikorunkban. Együtt lázadtunk fel minden ellen, főleg az iskolában, vagy azzal kapcsolatosan. Kb 18 éves korunkra már egymás legjobb barátnői lettünk. Tipikus sülve-főve barátság. Kihasználva az egyik neves telefontársaság nyújtotta előnyöket napi 6 óra iskola után este 6-tól 2-3 órákat beszéltünk telefonon. Neki sem volt szokványos gyerekkora, sőt. Épp annyira érezte magát egyedül, mint én. Talán ez jelentette a legelső komoly köteléket közöttünk. Miután leérettségiztünk, összeköltöztünk( mármint barátokként). Eljött a féktelen bulizás ideje. Egész nap otthon voltunk, éjjel éltünk és nappal aludtunk. Ez majdnem egy évig ment így. 2008ban megismerkedtem Életem Párjával, és Zsanettel megromlott a viszonyunk. Nem tudtam hova tenni az akkori konfliktusokat. Éjszakákon át sírtam érte, hogy ne taszítson el ennyire magától, de hiába. Mikor már menthetetlennek ítéltem a helyzetet, döntöttem. Elköltöztem. Vissza a szüleimhez. Ez május 22-én történt. A hiánya augusztusban lett elviselhetetlen. Többször is álmodtam vele, és sírva ébredtem. Augusztus végén minden teljesen felkavarodott, mert 1 éve olyankor kezdtünk el járni a Pázmányra együtt. Éreztem a vonat illatát, teljesen felelevenedtek előttem a suliban töltött órák, ahogyan a ZH hajnalán közösen próbáltuk a latint tanulni, abszolút hiába, hiszen előtte egyetlen órán nem vettünk részt. A rengeteg közös emlék, és a gondolat, hogy nekem soha többet nem lesz ilyen viszonyom senkivel, kezdett kicsinálni. Aztán történt valami, ami megváltoztatta a véleményemet Róla. Azt hittem, hogy a "közösen megalkotott" szívatásokat ellenem soha nem fogja felhasználni, de mégis. Akkorát csalódtam Benne, egy világ zuhant össze bennem ismét. Ezek után képes voltam magam mögött hagyni ezt az egészet és nem gondolni Rá. Bár folyamatosan figyeltem Őt a közösségi oldalakon. Mert érdekelt mi van Vele.

Egyik délután suliból hazajövet ledőltem kicsit aludni. Már majdnem elaludtam, mikor kaptam egy smst. Marha ideges lettem, hogy miért kell már megint zavarni engem, mikor épp aludni akartam. Hát Ő volt. Hogy beszélnünk kellene. Rögtön kipattantak a szemeim, és rohantam fel MSN-re. Sokat beszéltünk, de nem felszabadultan. Később találkoztunk is, majd elkezdtünk emailben kommunikálni. Csak hónapok múlva sikerült felgöngyölíteni a sérelmeket és történéseket.

Azóta is minden nap beszélünk, és nemhogy visszakaptam a barátnőmet, a lelki társamat, de azóta még mélyebb lett a viszonyunk. Szeretem, hogy bármit elmondhatok neki, nem ítélkezik felettem, de kegyetlenül a pofámba vágja a véleményét, és ezt köszönöm neki. Szeretem, hogy annyit lehet hülyéskedni vele. Az esti beszélgetéseket és "TV nézést" ha félévente egyszer ott alszom nála. Bár nagyon különböző irányba tart az életünk, ettől függetlenül mindig is Ő marad az, akiről majd mesélek a gyerekeimnek. Szeretném, ha évek múlva is az én "fijam" maradna, ha ő lenne "A gyerekkori barátnőm".

Ha ott lenne az esküvőnkön, ha lecsekkolná az "orange county-t" amikor terhes vagyok, ha eljönne és megnézné a gyerekeimet annak ellenére, hogy nem szereti a gyerekeket. Ha 30 év múlva is ugyan úgy kidumálnánk életünk minden apró részletét, mint most. Kezdve a "programtól" az "OC-n" át, a "kóla-fantáig"

Kösz fijam, hogy 2003.09.01-jén a helyemre ült!!! :)

Nők

Még-hogy a férfiakra jellemző a vadászösztön... 

Láttad már mire képes egy nő, ha pasiról van szó? Mit nem tesznek meg egy egy pasiért? Még akkor is, ha úgy igazából nem is "kell" nekik...

Igen, a saját nememről beszélek. Mert nagyon is ismerem, hogy milyenek a nők igazából. (Tisztelet a kivételnek, bár nem hinném, hogy túl sok lenne belőle) Szerintem a nők pontosan olyanok, mint amilyeneknek a pasik humorosan lefestik őket, megszorozva kb 10-zel.

Szituáció #1 : Egy pasi kiszemel magának egy nőt, és ráhajt.

Elég sokféleképpen a tudtára adhatja szimpátiáját, de itt a lényeg, h igen, a tudtára akarja adni. Aztán bepróbálkozik nála komolyabban is, és ha a csaj esetleg ellenáll, akkor sajnos nincs mit tenni, odébbáll más préda után kajtatva.

Szituáció #2: Adott egy nő, aki kiszemel egy pasit.

Mit nem csinál? nem hajt rá, nem mutatja ki, hogy tetszik neki, sőt... inkább próbál elérhetetlennek látszani, úgy csinál, mintha csak barátok lennének. Ha esetleg a pasinak van barátnője, akkor a kihívás még izgalmasabb. Úgy látom manapság ez egyáltalán nem tántorít el egy nőt attól, hogy továbbra is nyomuljon. Persze mindezt csak úgy, hogy a pasi ne vegye észre. Mert a pasik mind vakok...ez tényleg így van, nem azért mondom, hogy leszóljam őket. Egyáltalán nem veszik észre, hogy mit ármánykodnak a nők. Még csak nem is a hátuk mögött teszik. A jól bevált taktika, hogy felhívja magára a figyelmet, valahogyan eléri, hogy a pasi is érdeklődjön iránta, és hogy ő tegye meg az első lépést. Persze szerencsétlen pasi azt hiszi, hogy ő irányítja az egész helyzetet, közben a nő már mindent kitervelt, és titkon tudja, hogy minden a "terv szerint halad", de mégis azt a látszatot kelti, mintha a pasi irányítana. ez igazából lehet csupán jó szándék is, hiszen mindenki jól járt. A pasinak nem gázoltunk a büszkeségébe, de azért nálunk a gyeplő. De persze lehet ez aljas és alattomos is. És igen, engem most pontosan ez érdekel...Nem, nem én csinálom ezt most.

Szóval egy nőt egyáltalán nem érdekel, hogy a pasinak van pl egy barátnője, mert ha friss a kapcsolat, akkor ugye még nem bontakozhatott ki semmi, és úgysem lehet tudni mi lesz belőle, ha pedig már régebbről megvan a barátnő, akkor azért nem zavaró a barátnő, mert már biztosan ellaposodott a kapcsolatuk a hónapok, netán évek során. Tehát amíg nem térképezték fel teljesen a dolgokat, addig egy barátnő nem lehet visszatartó tényező.És ez idáig még senki nem csinált semmi "gonoszságot" csupán azt gondolja, miért mondjon le az éppen aktuális "életeszerelméről" egy barátnő státuszban lévő másik nő miatt.

A gonoszabb fajta nem áll le akkor se, ha a pasi a tudtára adta, hogy igen, szereti a barátnőjét, és vele szándékozik maradni, ők legyenek csak barátok. Hát persze, barátok...A nő belemegy, hisz így még továbbra is a közelében tarthatja a pasit. ÉS ha már a közelében van, akkor tök könnyű tovább puhítani, belelátni a dolgokba. Miután barátok lesznek, beszélgetnek a kapcsolatáról is, a pasi egy egy összezördülés után elpanaszolja a problémákat, a nő pedig mindig mindennel egyetért, ezzel kivívja a pasi elismerését, hogy húú olyan nők is léteznek, akik "pasisan" gondolkodnak egy-egy dologban. Természetesen a nő közben folyamatosan megerősíti, hogy hát ő egyáltalán nem csinált még SOHA olyat, ami épp az aktuális vita tárgya, és persze nem is fog. A pasi elkezd vonzódni az új helyzethez, hogy talán ez a nő tényleg annyira különleges, hogy vele minden fenékig tejfel, együtt nézik majd a meccset, ha átjönnek a haverok akkor a meztelen (és tökéletes) testén fogja felszolgálni nekik a sört bort pálinkát, amit éppen óhajtanak, a pasi haverjai egyenesen odáig lesznek az új nőért, és így tovább.

nyilván ez mind túlzás, de muszáj, hogy éreztessem....

ja, és mindeközben szerencsétlen barátnő már az elején levágta, hogy a pasija körül ólálkodó nőcskéknek mi a szándéka. DE. ha szóvá teszi, akkor rögtön a betegesen féltékeny barátnő szerepében tetszeleghet. Ha nem teszi szóvá akkor már csak idő kérdése és búcsúzhat a szerelmétől. Persze ez is túlzás, és lesarkított, de azért elég jellemző.

Na hát akkor mégis mit kellene csinálnia egy normális barátnőnek??

Még nem jöttem rá, de próbálok normálisan hozzáállni a helyzethez. Mert igen, éppen  ez volt a tegnapi vita tárgya. Életem párja körül legyeskednek A NŐK...igen, nagybetűvel. az aljasabb fajtából. Alapvetően nem vagyok féltékeny típus, csak hát van már egy múltunk amiben már szerepelt egy NŐ. Hiába nem fajult el a dolog, hiába sikerült megoldani,de ez mindig ott lesz, mindig egy fekete folt marad. Kb 1 év alatt sikerült elfogadnom, túltennem magam ezen, de az ilyen helyzetekben mindig a felszínre tör. És elég nehéz elnyomni. Pedig igyekszem...

Ja, és Életem Párjában megbízom, 100%-ig, hogy Ő önszántából nem fog semmiféle csitriket hajtani, egyik után sem fog futni. Ő tényleg szeret, és tényleg csak barátkozik. Arról már nem tehet, hogy olyan típus, hogy inkább a lányokkal jön ki jól. Hát én pedig a pasikkal.Ettől függetlenül én ismerem a nőket. A pasikról meg elég, ha tudom, hogy vakok mind. És túlságosan "angyalként" kezelik az ismeretlen nőket. És olyannak hiszik őket, amilyennek mondják/mutatják magukat, pedig senki nem olyan. főleg nem a nők, hisz elég rövid idő alatt rájönnek mi is kell az adott pasinak, és ők pont olyanok. Így van, nem a pasik azok akik kihasználják a nőket. Najó...azért ez is túlzás volt. De most a nőkről van szó inkább:)

Ne hidd, hogy minden nőről ez a véleményem. Nem szeretnék általánosítani, nem akarom egy ennyire rohadék "népnek" feltüntetni a nőket. A hangsúly inkább azon van, hogy a nők észrevétlenül terveznek, és baromira kitartóak, ha a saját boldogságuk elérése a cél. És bárkin képesek átgázolni.

A legfontosabb pedig, hogy megértem őket, hiszen az életben kitartónak kell lenni és törtetőnek, ha valamit is el akarunk érni. És becsülendő a hozzáállás, hogy a kitűzött célt bármi áron is véghez viszik. Gondolj bele. Mi az amit megtennél magadért? Azért, hogy boldog lehess. Remélem azt mondod, hogy BÁRMIT.

A kezdet

Mindig is írtam naplót. 

Az elsőt 2002.12.03-án kezdet el. Egy édes kis napraforgós füzet lapjait koptattam 2 éven át. Ekkor 14 éves voltam. Most, hogy erről írok, belelapoztam. Egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy ennyire rosszul éreztem magam, és így, 8 év múlva nem az az érzés fog el, hogy jaj de kis butus voltam, hanem az, hogy uram isten, mennyire átláttam már akkor a helyzetet, és mennyire igazam volt. Rengeteg érzés jön elő most emiatt, és csak úgy záporoznak az emlékek a fejembe. De nem jók. sajnos nem. Amit akkor 14 éves fejjel megjósoltam 18 éves koromra, az pontosan úgy történt. Pedig micsoda gyerekes dolognak tűnhet. És mégse.

Szerencse, hogy ahogyan akkor gondoltam a jövőbeni húszas éveimre, az ilyen szempontból szintén bejött. Mert így most jobb. Mert így most jó.

A második naplómat 2004-ben kezdtem el írni. Nagyobb szabású projekt volt. Méretre is. Többet és komolyabban írtam, de a hangulat sajnos nem változott. Bár kezdett egy tipikus tinédzser lány naplójára hasonlítani. Ezt a naplómat is 2 évig írtam. 2006 végén azonban befejeztem a saját napló írását, és a barátnőimmel közösen vezettünk egy napló féleséget, mely levelező füzet néven futott. Ez 2 A/4 es füzet terjedelmű volt.

Később a gondolataimat papírra, majd képernyőre vetettem, csak úgy, rendezetlenül. Többször botlok bele ezekbe a fájlokba.

Az utóbbi évek naplója az egyik lány az említett barátnőim közül. Naponta váltunk emailokat, szinte naplónak használjuk a másikat. Totális őszinteséggel írunk a saját dolgainkról és a másikról alkotott véleményünkről is.

Egy ideje lelkes követője lettem jó néhány blognak, melyet anyukák írnak a gyerekeikről. Naponta kattintok rájuk, és várom az újabb bejegyzéseket, és ezzel együtt azt a napot, mikor majd én is írhatok a csöppségeinkről.

Mostanában egészen különös érzések kerítettek hatalmukba, amiket ismét kiírtam magamból. Ekkor jutott eszembe, hogy miért is ne rendszerezhetném ezeket már most egy blogba. Később nagyon sajnálnám, ha ezek is elkallódnának az utóbbi évek nem kevés termésével együtt.

Ezért alkottam ezt a blogot.

Amennyiben publikus lesz(még nem döntöttem el), sokak ellenszenvét fogom kiváltani, hisz a bejegyzéseim koránt sem lesznek aranyosak, kedvesek, cukik miegymás.

Kegyetlenül őszinték lesznek. ÉN LESZEK. Mert muszáj, mert kell. És ez így van jó. Számomra.

Üdvözöllek tehát kedves olvasó az életemben.