Fájó pont

Mióta az eszemet tudom, tisztában vagyok azzal, hogy mire vagyok hivatott ebben az életben. Persze mást is szeretnék elérni, sőt.
Rengeteg kérdőjel van a jövőmben, pedig tudom, hogy ennek nem kellene így lennie. És dolgozom is ezen, de az már egy másik poszt témája lesz. Egyetlen dolog azonban biztos. A cél. A nagybetűs CÉL. Ebben már régóta biztos vagyok. A legbiztosabb.
Anya, gyerek, család.
Ha lehetne, egy óvodányi gyereket szülnék. (Most persze jöhet a kérdés, hogy miért nem lehet:) Nem, egyébként nem szeretnék annyit. )
Imádom a kisbaba illatát, a pihés kis babahaját. A törékeny kis testét a karjaimban tartani, pedig olyan kevés alkalmam nyílt erre sajnos. Mit meg nem adnék érte!!
Tanítani őt az élet dolgaira. A barátja lenni.
Mégsem tudom azt mondani, hogy biztosan jó anya leszek. Ilyen szempontból nehéz volt a gyerekkorom. Gyűlöltem gyereknek lenni, és ez most sincsen másként. Úgy értem, visszamenőleg sem változott a véleményem. Pedig hányan mondták, hogy amint "kirepülök" és a saját lábamra állok, rögtön vissza fogom sírni a gyermek éveket. Hát nem. Nem és nem és nem!!
Számomra a család az első. Szomjazom a szeretetre. Arra a fajtára, amit ki is mutatnak, amiről nap mint nap visszajelzést kapok, hogy igen, ezt nem csak "kötelesség".
Kedves szüleim vannak, akik biztosan nagyon szeretnek... Biztosan, de erről nem tudok mást mondani. Úgy érzem négyünk közül (Anya, Apa, Réka) én vagyok "A más". Érzem? Tudom? Nem, nem tudom, hiszen fogalmam sincsen, hogy ők milyenek. Rékát ismerem. Egészen sokszor nyílt már meg nekem, pedig az érzelmeit mindig is véka alá rejtette. Anyára ütött. Apa pedig nem tudom milyen. Amit látok, azok közül tetszik, hogy mennyire erősek az elképzelései, és hogy sok mindenért küzd. Ebben kétség kívül rá hajazok.
Ennél jobban nem ismerem. Tudom, hogy mit szeret, mit nem, hova jár szívesen, hova nem.Mindegyik az ellenkezője az én dolgaimnak. Ez alapvetően nem baj.Mégsem találtuk meg a közös hangot családilag. Nincs nagy összetartás, együttérzés, közös dolgok.
Nekem pedig ennél jóval többre van szükségem, jóval többet szeretnék a család szó jelentésébe belesűríteni.
Persze kicsit sem tetszik, hogy mindezt saját magamért is csinálom. Mármint a későbbi "saját" családomban. Jobban meg tudnék barátkozni azzal a gondolattal, hogy ahonnan jövök, az annyira megfelelő és tökéletes volt számomra, hogy szeretném tovább adni. Hát nem. SŐT. Alig van, amit tovább szeretnék vinni. Tök jól meg tudom ideologizálni, hogy el kellene ezektől vonatkoztatni, és majd Bálinthoz és a gyerekekhez kell mindent igazítani. Mert ha ők nem lesznek szeretetre éhesek, akkor hagyni kell őket, távolságtartónak kell lenni. Ez is egy nézőpont. Közben tudom, hogy egyáltalán nem így fogom csinálni. Tudod miért? Mert nem akarom. Mert úgy vélem, hogy ha egy baba beleszületik egy családba, akkor szüksége van a szüleire. Fizikailag és lelkileg is. Függetlenül attól, hogy ő most olyan típus mint én, vagy mint családom többi tagja. Mindenkinek szüksége van a támogatásra, a megerősítésre a biztatásra, a figyelemre, a szeretetre. Nem hiszek annak, aki ezeket visszautasítaná. Persze mindent csak a maga módján. Nem kell túlzásba vinni, nem kell pióca módjára másokra telepedni. Meg kell tanulni mások "szeretet nyelvét". Hogy mi az, amitől ő boldog lesz, és mi az, amit ő úgy érzékel, úgy azonosít, hogy igen, ez a szeretet jele. Van, aki az öleléseket, van aki a beszélgetéseket, van aki a meleg vacsorát és tiszta lakást. Ha kell, akkor mindegyik ÉN leszek.Bálint "szeretet nyelvét" már kiismertem és minden erőfeszítés nélkül tudom csinálni, hiszen pontosan ugyan az, mint az enyém:) Nyilván a férfi és női sajátosságai megvannak, de ezt áthidaljuk!
Rengeteg dolgot elhatároztam már, hogy mit hogyan fogok csinálni. Persze abban is biztos vagyok, hogy legalább a felét másként fogom:) Ez majd úgyis alakul. Mindenesetre azokat, amikből nem szeretnék engedni, rögzíteni fogom, hogy a nehéz pillanatokban elég legyen visszaolvasni őket, és az erőt adjon.

Mostanában egyre többet gondolok a kisbabáinkra. Hogy vajon milyenek lesznek, mikor szeretnének jönni, és hányan lesznek. Alapvetően három gyerekre vagyunk berendezkedve. Ez persze nem volt mindig így. Gyerekként 7 lurkóról álmodtam, de ez az évek során redukálódott. Most úgy érzem, maximum 4-nek lehetnék a teljes értékű anyja. Bálint nullában gondolkodott , de ez a megismerkedésünktől kezdve egyre több lett:) Felugrott kettőig! De azt mondta, hogy a harmadikat még el tudja képzelni, ha az életünkbe belefér(pénz, idő, hely, stb)
Úgyhogy jelenleg három Petra-Bálint baba várat magára, ki tudja meddig.
A környezetemben most sok a baba. Egyre több volt osztálytársamnak van családja. Hát én olyan irigy és féltékeny vagyok rájuk, hogy azt elmondani nem tudom...:P
Természetesen örülök nekik, és a saját életemet senkiére nem szeretném elcserélni. És még nem szeretném, hogy az első csemete kopogtasson a pocakomon, mert rengeteg körülmény van, ami nem adott ehhez. Persze, ne engedjük, hogy a körülmények befolyásoljanak minket, de az iskolát szeretném elvégezni. Bálint is. Dolgozni is szeretnék néhány évet. Ezek ugyan körülmények, de alapfeltételek.
Egy nagyon kedves 4.gyermekét váró pszichológus blogger anyuka mondta nekem, hogy szerinte az ember a harminchoz közeledve érik meg a gyerekvállalásra. És abban is igaza van, hogy rengeteg élethelyzet van, amit közösen meg kell élnünk Bálinttal. A kapcsolatunk mélységeit tökéletesen át kell élnünk, ahhoz, hogy felkészültek legyünk az első közös babóra. Mi ezt ki fogjuk várni, kivéve ha egyeske úgy döntene, hogy megsürget minket:)
Egy csapatot kell alkotnunk, egységként kell léteznünk abban a jövőbeli helyzetben. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha tökéletesen ismerjük egymás apró rezdüléseit az élet számos helyzetében. És ez nem most van.
Addig is beszélünk ezekről a dolgokról, minden héten, és az állandó egyetértésünk az élet ezen területén folyamatosan visszaigazol arról, hogy jól döntöttünk, mikor egymást választottuk.