A bébiszitter és az előítéletek

Tanulnom kellene, nagyon, ezért természetesen a semmiből jutnak eszembe jobbnál jobb témák amiken elmerenghetnék abban az esetben, ha például tökéletesen tudnám kifejteni és lerajzolni az e-üzleti terv részeit a vállalat struktúraszintjeihez rendelve.
Végül 20 perc plafonbámulás és magamban mosolygás után inkább úgy döntöttem, képernyőre vetem a címben említett témával kapcsolatos gondolataimat, hagyom szárnyalni az agyam egy bejegyzés erejéig, majd vissza a tételeimhez.
Azt hiszem, mindenki tudja már, hogy bébiszitterként dolgozom. Mégsem szeretem ezt a megnevezést. Nekem a bébiszitterről egy olyan fiatal csajszi jut eszembe, aki amint a szülők elmentek, rácuppan a ház telefonvonalaira, kifosztja a hűtőt, lábát a dohányzóasztalra pakolva nézi a hálivúdi filmeket és hangosan röhög, néha leordítja szerencsétlen gyermek(ek) fejét, hogy nem hallja tőle a tv-t és ennyi. Eközben a szóban forgó gyermek(ek) magukra hagyva játszanak a ház összes olló és késkészletével, élet-halál szituációkba keveredve, majd éjjel 1kor a nappali hideg kövén nyomja el őket az álom szigorúan két kés közé hajtott fejjel.
Igen, ez sztereotípia. És igen, pont ezért nem szeretem magam bébiszitternek nevezni.
És többek közt ezért sem szoktam ezt reklámozni. Azonban vannak olyan helyzetek, mikor az igazság csak kiderül. Ilyen helyek pl az óvoda, a középső gyermek ovistársai harmadik éve kérdezik meg, hogy ki vagyok én neki, egyesek fennhangon ordítanak be a csoportszobába, hogy XY(a neveket nem tenném közzé) megjött a bébiszittered. Az épp készülődő gyerekek erre felkapják a fejüket és megkérdezik, hogy miért én vagyok ott és különben is miért nem XY anyukája. A gyerekek részéről ez egy természetes reakció szerintem, de az ezekhez a szituációkhoz párosuló szülői reakciók már korántsem.Nem csak, hogy megérteni nem tudom őket, de nagyon rosszul esnek és zavarnak.
Vannak, akik csak elfordítják a fejüket, mintha én lennék minimum a sátán, vannak szúrós pillantások, vannak akik direkt várják, hogy valami konfliktus legyen köztem és a gyermek között, mert akkor majd jól el tudnak ítélni. A közlékenyebb fajta pedig kapva kap az alkalmon és rögtön a fizetésem felől érdeklődik, illetve válaszokat követel, hogy hol az anyuka.
Nos, szerintem ezekhez senkinek semmi köze.
Az egész engem azért bánt, mert én az összes eddigi gyereket akire vigyáztam, nagyon szerettem, mindig törődöm velük, játszom velük, érdemben ott vagyok nekik, nem csak ha baj van.
Viszem őket különórára, oviba/suli értük vagy otthon maradok a párhónapossal, ha arra van szükség.
Teljes mértékben szívemen viselem a sorsukat, lefekvés előtt a mesébe beleélem magam és nem csak monoton elolvasom, hogy mielőbb túl legyünk rajta, és bizony olykor előfordul, hogy megmondom a tutit, és berekesztem a vitát. Persze nekem is egyszerűbb lenne ilyen esetekben csak elvonulni és hagyni míg a vihar elvonul, vagy hagyni, hogy azt csináljanak amit akarnak, de szerintem az megint csak hanyagság.
Tudatosan ilyen elfoglaltságot kerestem magamnak mindig, és sokszor szembesültem például azzal, hogy az első amit kérdeznek tőlem, hogy milyen képesítésem van.
Hát kérem, semmilyen. Nem végeztem tanfolyamot ahol megmutatták volna, hogy hogyan kell pelenkát cserélni, gyereket fürdetni vagy ha épp annyira sír, hogy levegőt se vesz mit kell csinálni, de kedves Anyukák, Ti jártatok tanfolyamra a gyerek születése előtt? -kérdezném én ezt legszívesebben, de tudom, aki ezt a kérdést teszi fel nekem, mármint a képzettségemet illetően, oda már nem mennék szívesen.
Ösztönösen látom el a gyerekeket és a szeretetem vezényel. És tudom mit kell csinálni ha a légzésfigyelő riaszt, tudom hogy kell etetni, itatni, fürdetni, pelust cserélni stb. nem hinném hogy ez tanfolyam függvénye.
Főleg azért nem, mert nézzük meg az óvónőket. Mindegyikre nyugodtan rábízzátok a gyerekeiteket csak azért, mert van róla papírja?
Egyszer mentem az egyik gyerekért az oviba, benéztem a csoportszobába, ösztönösen a rajzasztalhoz, 4 óra tájt mindig rajzol és csicsereg. A sarokban ült egyedül. Kérdeztem az óvónőtől, mi történt. Ő csak néz rám bután, hogy mire gondolok. Jaaa, semmi, mondja, a gyermeknek biztosan ehhez volt kedve. Kijön, lángol a homloka. Lázmérőt kértem, 38fok. Egész nap alig evett, de ez sem tűnt fel senkinek
És ennek a posztnak nem is önmagam ajnározása volt a célja, mert szerintem ez az alap.

Én mikor kérdezik, mit csinálok, azt mondom, egy családnak segítek a gyerekek körül.
Konklúzió az nincsen, ezek megint csak a kavargó gondolataim voltak:)
Viszont szívesen fogadok véleményeket illetve tapasztalatokat az ügyben.Ti szoktátok/tervezitek a külső segítség bevonását?