Az élet Vele

Összeköltözésünk pillanatában 4 éve, 1 hónapja és 11 napja alkottunk már egy párt:)
Régóta vágyunk már erre, de soha nem voltak megfelelőek a körülmények. Persze ha nagyon kellett volna, meg tudtuk volna oldani, de úgy gondoltuk mind a ketten, hogy inkább kibírjuk még egy kis ideig, mint hogy nélkülözzünk.
Így is heti kb 3-4 napot töltöttünk együtt, ott is én vezettem a háztartást, szabad bejárásom volt, úgyhogy felért egy "félig együtt éléssel".
Mikor kiderült, hogy most már tényleg valóra válnak az álmaink és összeköltözhetünk, megkönnyebbülést éreztem. Azért, hogy egy helyen tárolhatom a ruháimat - hááányszor volt, hogy a változékony tavaszi időben halálra fagyva értem haza vagy éppen hőgutát kaptam út közben, mert vagy az előző napi szerelésben távoztam(nyilván alsóneműk kivételével) vagy volt mondjuk váltó pólóm, de a farmer fix volt. A táskámban egy csomó hely szabadult fel a piperék miatt ami állandó tartozék volt azelőtt. Nem bosszankodom, hogy "hjaj ez meg az megint Bálintnál, vagy otthon maradt..."
Ezeket hallva ismerőseim csodálkoztak, hogy miért nem érzek én ezeknél sokkal többet, főleg kettőnk kapcsolatát illetően. Pedig én nem éreztem. Így is sokat voltunk együtt. eltelt 5 hét, továbbra is mindenki azt kérdezi, hogy milyen együtt élni, mi változott. És tényleg semmi:) Csak sokkal egyszerűbb lett minden és kevesebbet lógunk a telefonon:)
Kb ugyan annyi időt töltünk szorosan együtt, mint eddig, a többit viszont továbbra is magunkra szánjuk, csak egy lakáson belül. Én ilyenkor elmegyek futni, vagy otthon tornázom, olvasok, Bálint pedig belegyógyul a számítógépbe.
Azért a dolognak van annyi plusz feelingje, hogy nagyon jó érzés azt mondani, hogy a lakásom, az otthonom nem csak az a hely, ahová haza megyek és jó nekem, hanem hogy várnak otthon(ha fizikailag nem is mindig:)), hogy egymáshoz érkezünk meg.
A háztartásról pedig egy másik posztban szólnék, ez maradjon meg így,szépen:)